2. Fejezet

A ház tárva nyitva állt. Minden szanaszét hevert. Olyan nagy volt a rumli, hogy alig lehetett kilátni belőle. Mikor a ház ajtaján belépett egy jellegzetes szagra lett figyelmes. Nem volt teljesen biztos benne hogy mi is az pontosan csak volt egy sanda gyanúja. Mikor lenézett a padlón heverő testre már minden sejtése értelmet nyert és nem hazudtolta meg önmagát a szimata. A földön heverő holttest tele volt szúrásnyomokkal és a száján fehér nyál gyűlt össze. Odarohant a nőhöz de nem tudott már semmit sem tenni vele. Azonnal átkutatta a házat, ám amit keresett annak hűlt helyét találta.

- Ne! Hol lehet?! - kiabálta el magát átfésülve a házat.

- Mi a baj haver? - kérdte megjelenve az ajtóban Jayce – Az Istenit neki! - rohant oda ő is.

- Már halott a narkós kurva! Azt kapta amit megérdemelt! Nem is ő a legfontosabb hanem... - mondta Jackson és próbált lehiggadni – Hol van a fiam?! Ez nem lehet igaz! - verte bele a falba a karját teljes erőből.

- Nyugodj meg Jax. Most nem tehetünk semmi meggondolatlant. Még csak most jöttél ki. Nem hiszem, hogy arra lenne szükséged, hogy újra bevarrjanak.

- Igen, igazad van. - dőlt a falnak háttal teljesen a padlóig leguggolva – Isten verte sors! Miért ver ezzel engem?

- ránézve a felesége hullájára – Azt hittem több esze van ennél.

- Én elintézem a hullát te pedig csak maradj itt. – tűnt el a szobából.

– Várj! Nem viheted el ezt a balhét helyettem. Tudok egy jó takarítót és talán tudok olyan embert is aki megtalálja a fiamat.

– Azért én bebugyolálnám a testét mert ha valaki meglátja akkor...

- Jól van, menj csak. – felelte és a mobilján tárcsázott egy számot amit már rég nem. Titkon reménykedett abban hogy felveszik a kicsengő telefont és talán az imái is meghallgattatnak.

- Igen?

- Én vagyok.

- Én meg már azt hittem a mikulás.

- Tudom, hogy nem vagyunk valami hű de jóban de a segítséged kellene.

- Azt mindjárt gondoltam.

- Ide tudsz jönni?

- A kis poros városkádba? Igen hallom a hallgatásodból, hogy meglepődtél de én tudod, hogy ebben jó vagyok.

- Igen rémlik is. Ezért is van rád szükségem.

- S miről lenne szó? Tudod csak úgy nem ruccanok le ám felesleges időpocsékolásért.

- Kurvára elegem van a kis szaros poénáradatodból. És kurva nagy szarban vagyok.

- Ugyan miért vato?

- Mert elrabolták a fiam.

- Egy-két óra és már ott is vagyok. - bontotta meg a vonalat.

Ezek után egy másik számot is tárcsázott. Egy pipa, lehetséges még egy belefér talán...

A hulla készen állt. Szépen elrendezve kifestve már-már bebalzsamozva. A telefonja épp akkor csörrent meg mikor a hulla kezén lévő körmöt pirosra kezdte festeni.

- A fenébe! Ennek újra nekikezdhetek. – panaszkodott és gyorsan letörölte a lakkot a hullakezének elkenődött körméről – Mi olyan sürgős hogy megzavarnak? Tán egy halom zombi kelt útnak és azt is be kell balzsamoznom? - tette fel az ironikus kérdést a telefonhoz nyúlva.

- Szükségem van a tudásodra.

- Na ne! - fújta ki a levegőt – Hogy találtál rám? Ezt a számot nagyon kevesen ismerik.

- Nos ha jól tudom még mindig vérrokonok vagyunk tehát nem volt olyan nehéz. - felelte Jax.

- Hűha! Pompás! Akkor a soha viszont nem hallásra!

- Várj! Mint mondtam szükségem van a segítségedre!

- Hát persze! És még maga Copperfield Dávidi tudásomra is igaz?

- A nejemről van szó. Halott. - a vonal túloldala síri csendbe burkolózott.

Majd pár perc múlva nagy sóhajtás hallatszott.

- Nagyon sajnálom. Amint tudok megyek.

Jackson bontotta a vonalat és magába zuhanva nézett ki a fejéből.

1.  Fejezet

Már nem bízott abban hogy ő rá is rálelhet a boldogság. Pedig amikor még boldog volt és önfeledt akkor... A szekrény tetején álló képre meredt a tekintete és hirtelen összerezzent a telefoncsörrenésre. Dobogó szívvel vette fel a kagylót.

- Igen? - szólt bele kissé remegő hanggal.

- Ön Mrs. Tracie Tara Jayson?

- Igen, én lennék.

- Kara Reymond vagyok. Be tudna ma jönni az intézményünkhöz?

- Csak nem? - alig kapott levegőt elharapva a mondat végét.

- De igen. Kérem amint tud nézzen be hozzánk minél előbb.

Csak az igen szót hallotta meg a többit már-már csak foszlányokban. Vett egy mély levegőt.

- Egy óra múlva ott leszek. - felelte lerakva a kagylót.

A sírás kerülgette. Talán tényleg sikerül az amire már régóta vágyott. Ismét a bekeretezett képre bámult és nekiállt készülődni.

Túl nagy volt a kiabálás a hangzavar. A cella ajtaja kinyílt.

- Mindent amit magával hozott visszakapta? - kérdezte a kopasz néger őr tőle.

- Igen úgy látom mindenem megvan. - felelte rá belekukkantva a csomagjába.

- Itt írja alá! - vette elő a papírt és nyomta az orra alá – Köszönöm.

Ő csak bólintott.

- Vigyázzon magára nehogy egy-két nap múlva hiányozzunk és netán viszontlátjuk egymást!

- Nem fognak látni egyhamar és remélhetőleg soha többé. – ragadta magához a csomagját a vasdrót tetejű kapu pedig kitárult. Végre újra szabad volt mint a madár. Még a levegő is másként hatott a tüdeje számára. Egy dolgot biztosan megtanult, hogy mindenki csak a maga saját bőrét menti. Mikor is a kapu becsukódott mögötte észre vett egy alakot.

- Hé, haver! Végre hogy kint vagy! – ölelte magához a félbenyírt hajú punkos frizurájú két oldalt borotvált fejű férfi.

– Hát én is örülök neki ezt elhiheted.

– Megőriztem a szépségedet! – mutatott az előtte parkoló fekete bőrüléses és egyben fekete színű Harley Davidsonra.

– Óh ez az bébi! Üdv újra nálam. – simított végig rajta - És még a felirat sem kopott semmit sem! – elégedetten veregette hátba a barátját – Most pedig irány haza a családomhoz. – ült rá beindítva a motorjára és elvéve a mellényét amit végre újra hordhatott.

Pár óra múlva megérkezett a helyszínre. Izgatott volt hogy valójában mi is vár rá. Megnézte magát a visszapillantó tükörben majd kiszállt a kocsiból. Fekete farmert és egyszerű kötött pulcsit viselt. Mindig is az első benyomás a legjobb tudta jól hogy csakis ez számít. Az intézmény falai között már egyáltalán nem feszengett. Végigment a folyosón és gyermekhangokra lett figyelmes majd jobbra megállt az ajtó előtt és bekopogott.

– Jöjjön csak be! – invitálta be az adott intézmény igazgatónője aki a negyvenes éveit taposta. Arcáról és a nyakának ráncairól a korát le lehetett olvasni hiába a smink mellyel elakarta titkolni az igazságot.

Stacie leült vele szemben.

– Örülök, hogy itt van és hogy épségben megérkezett. – mosolygott rá.

– Hol van? – kérdezte a vele szemben ülő izgatottan.

– Gondolom, hogy alig várja már hogy találkozhasson vele.

Stacie csak bólintott erre és Kara telefonálva intézkedett.

- Jöjjön velem. – állt fel a székéből és Stacie követte őt.

A 113-as szoba előtt álltak meg. Babák hosszú sorát lehetett látni a szobának jókora ablakaiból.

– Melyik lenne ő?

– A világoskék sapkás gyermek.

– Bemehetnék hozzá és megfoghatnám?

Az igazgatónő intett egy dajkának aki kihozta a szobából. Stacie alig akart hinni a szemének. Gyönyörű kisbaba pihent a nővér karjában. Boldogan rámosolygott a kis kerek arcú csecsemőre kinek gyönyörű kék szemei és hosszúszempillái voltak.

– Megfoghatnám?

– Majd babusgathatja még eleget higgyen nekem. De először a papírokat kell lerendeznünk.

Stacie a kis húsos lábacskákat fogta és a fiúgyermekre mosolygott továbbra is.

- Majd jövök még ígérem. - mondta a baba szemébe nézve kezét enyhén megszorítva.

Előszó


Tudom hogy nem illik lelőni a poént semelyik történt novella vagy akár könyv terén. S úgy gondoltam ezt én sem fogom megtenni csak egy kis irányt adok nektek.
 Drága olvasóim!Sokan nem tudják hogy mit jelent az hogy SoA magyarán Sons of Anarchy és sokan igen!Valaki csak Kemény Motorosok címen ismeri de akár így akár úgy ismeri teljesen mindegy.Tudják a jelentését és megszállottjává váltak mint én magam is!
Ezzel nem is szaporítanám tovább a szót!Reménykedem hogy elnyeri a tetszéseteket majd ez a történet is!Igaz én nem vagyok egy író mágus és egy Old Lady sem!Csak egy kezdő író ki a szárnyait próbálja bontogatni ezért nézzétek el nekem ha mégsem úgy alakulna a sztori mint ahogy ti szeretnétek Kedves Olvasóim!