1.  Fejezet

Már nem bízott abban hogy ő rá is rálelhet a boldogság. Pedig amikor még boldog volt és önfeledt akkor... A szekrény tetején álló képre meredt a tekintete és hirtelen összerezzent a telefoncsörrenésre. Dobogó szívvel vette fel a kagylót.

- Igen? - szólt bele kissé remegő hanggal.

- Ön Mrs. Tracie Tara Jayson?

- Igen, én lennék.

- Kara Reymond vagyok. Be tudna ma jönni az intézményünkhöz?

- Csak nem? - alig kapott levegőt elharapva a mondat végét.

- De igen. Kérem amint tud nézzen be hozzánk minél előbb.

Csak az igen szót hallotta meg a többit már-már csak foszlányokban. Vett egy mély levegőt.

- Egy óra múlva ott leszek. - felelte lerakva a kagylót.

A sírás kerülgette. Talán tényleg sikerül az amire már régóta vágyott. Ismét a bekeretezett képre bámult és nekiállt készülődni.

Túl nagy volt a kiabálás a hangzavar. A cella ajtaja kinyílt.

- Mindent amit magával hozott visszakapta? - kérdezte a kopasz néger őr tőle.

- Igen úgy látom mindenem megvan. - felelte rá belekukkantva a csomagjába.

- Itt írja alá! - vette elő a papírt és nyomta az orra alá – Köszönöm.

Ő csak bólintott.

- Vigyázzon magára nehogy egy-két nap múlva hiányozzunk és netán viszontlátjuk egymást!

- Nem fognak látni egyhamar és remélhetőleg soha többé. – ragadta magához a csomagját a vasdrót tetejű kapu pedig kitárult. Végre újra szabad volt mint a madár. Még a levegő is másként hatott a tüdeje számára. Egy dolgot biztosan megtanult, hogy mindenki csak a maga saját bőrét menti. Mikor is a kapu becsukódott mögötte észre vett egy alakot.

- Hé, haver! Végre hogy kint vagy! – ölelte magához a félbenyírt hajú punkos frizurájú két oldalt borotvált fejű férfi.

– Hát én is örülök neki ezt elhiheted.

– Megőriztem a szépségedet! – mutatott az előtte parkoló fekete bőrüléses és egyben fekete színű Harley Davidsonra.

– Óh ez az bébi! Üdv újra nálam. – simított végig rajta - És még a felirat sem kopott semmit sem! – elégedetten veregette hátba a barátját – Most pedig irány haza a családomhoz. – ült rá beindítva a motorjára és elvéve a mellényét amit végre újra hordhatott.

Pár óra múlva megérkezett a helyszínre. Izgatott volt hogy valójában mi is vár rá. Megnézte magát a visszapillantó tükörben majd kiszállt a kocsiból. Fekete farmert és egyszerű kötött pulcsit viselt. Mindig is az első benyomás a legjobb tudta jól hogy csakis ez számít. Az intézmény falai között már egyáltalán nem feszengett. Végigment a folyosón és gyermekhangokra lett figyelmes majd jobbra megállt az ajtó előtt és bekopogott.

– Jöjjön csak be! – invitálta be az adott intézmény igazgatónője aki a negyvenes éveit taposta. Arcáról és a nyakának ráncairól a korát le lehetett olvasni hiába a smink mellyel elakarta titkolni az igazságot.

Stacie leült vele szemben.

– Örülök, hogy itt van és hogy épségben megérkezett. – mosolygott rá.

– Hol van? – kérdezte a vele szemben ülő izgatottan.

– Gondolom, hogy alig várja már hogy találkozhasson vele.

Stacie csak bólintott erre és Kara telefonálva intézkedett.

- Jöjjön velem. – állt fel a székéből és Stacie követte őt.

A 113-as szoba előtt álltak meg. Babák hosszú sorát lehetett látni a szobának jókora ablakaiból.

– Melyik lenne ő?

– A világoskék sapkás gyermek.

– Bemehetnék hozzá és megfoghatnám?

Az igazgatónő intett egy dajkának aki kihozta a szobából. Stacie alig akart hinni a szemének. Gyönyörű kisbaba pihent a nővér karjában. Boldogan rámosolygott a kis kerek arcú csecsemőre kinek gyönyörű kék szemei és hosszúszempillái voltak.

– Megfoghatnám?

– Majd babusgathatja még eleget higgyen nekem. De először a papírokat kell lerendeznünk.

Stacie a kis húsos lábacskákat fogta és a fiúgyermekre mosolygott továbbra is.

- Majd jövök még ígérem. - mondta a baba szemébe nézve kezét enyhén megszorítva.