2. Fejezet

A ház tárva nyitva állt. Minden szanaszét hevert. Olyan nagy volt a rumli, hogy alig lehetett kilátni belőle. Mikor a ház ajtaján belépett egy jellegzetes szagra lett figyelmes. Nem volt teljesen biztos benne hogy mi is az pontosan csak volt egy sanda gyanúja. Mikor lenézett a padlón heverő testre már minden sejtése értelmet nyert és nem hazudtolta meg önmagát a szimata. A földön heverő holttest tele volt szúrásnyomokkal és a száján fehér nyál gyűlt össze. Odarohant a nőhöz de nem tudott már semmit sem tenni vele. Azonnal átkutatta a házat, ám amit keresett annak hűlt helyét találta.

- Ne! Hol lehet?! - kiabálta el magát átfésülve a házat.

- Mi a baj haver? - kérdte megjelenve az ajtóban Jayce – Az Istenit neki! - rohant oda ő is.

- Már halott a narkós kurva! Azt kapta amit megérdemelt! Nem is ő a legfontosabb hanem... - mondta Jackson és próbált lehiggadni – Hol van a fiam?! Ez nem lehet igaz! - verte bele a falba a karját teljes erőből.

- Nyugodj meg Jax. Most nem tehetünk semmi meggondolatlant. Még csak most jöttél ki. Nem hiszem, hogy arra lenne szükséged, hogy újra bevarrjanak.

- Igen, igazad van. - dőlt a falnak háttal teljesen a padlóig leguggolva – Isten verte sors! Miért ver ezzel engem?

- ránézve a felesége hullájára – Azt hittem több esze van ennél.

- Én elintézem a hullát te pedig csak maradj itt. – tűnt el a szobából.

– Várj! Nem viheted el ezt a balhét helyettem. Tudok egy jó takarítót és talán tudok olyan embert is aki megtalálja a fiamat.

– Azért én bebugyolálnám a testét mert ha valaki meglátja akkor...

- Jól van, menj csak. – felelte és a mobilján tárcsázott egy számot amit már rég nem. Titkon reménykedett abban hogy felveszik a kicsengő telefont és talán az imái is meghallgattatnak.

- Igen?

- Én vagyok.

- Én meg már azt hittem a mikulás.

- Tudom, hogy nem vagyunk valami hű de jóban de a segítséged kellene.

- Azt mindjárt gondoltam.

- Ide tudsz jönni?

- A kis poros városkádba? Igen hallom a hallgatásodból, hogy meglepődtél de én tudod, hogy ebben jó vagyok.

- Igen rémlik is. Ezért is van rád szükségem.

- S miről lenne szó? Tudod csak úgy nem ruccanok le ám felesleges időpocsékolásért.

- Kurvára elegem van a kis szaros poénáradatodból. És kurva nagy szarban vagyok.

- Ugyan miért vato?

- Mert elrabolták a fiam.

- Egy-két óra és már ott is vagyok. - bontotta meg a vonalat.

Ezek után egy másik számot is tárcsázott. Egy pipa, lehetséges még egy belefér talán...

A hulla készen állt. Szépen elrendezve kifestve már-már bebalzsamozva. A telefonja épp akkor csörrent meg mikor a hulla kezén lévő körmöt pirosra kezdte festeni.

- A fenébe! Ennek újra nekikezdhetek. – panaszkodott és gyorsan letörölte a lakkot a hullakezének elkenődött körméről – Mi olyan sürgős hogy megzavarnak? Tán egy halom zombi kelt útnak és azt is be kell balzsamoznom? - tette fel az ironikus kérdést a telefonhoz nyúlva.

- Szükségem van a tudásodra.

- Na ne! - fújta ki a levegőt – Hogy találtál rám? Ezt a számot nagyon kevesen ismerik.

- Nos ha jól tudom még mindig vérrokonok vagyunk tehát nem volt olyan nehéz. - felelte Jax.

- Hűha! Pompás! Akkor a soha viszont nem hallásra!

- Várj! Mint mondtam szükségem van a segítségedre!

- Hát persze! És még maga Copperfield Dávidi tudásomra is igaz?

- A nejemről van szó. Halott. - a vonal túloldala síri csendbe burkolózott.

Majd pár perc múlva nagy sóhajtás hallatszott.

- Nagyon sajnálom. Amint tudok megyek.

Jackson bontotta a vonalat és magába zuhanva nézett ki a fejéből.

1.  Fejezet

Már nem bízott abban hogy ő rá is rálelhet a boldogság. Pedig amikor még boldog volt és önfeledt akkor... A szekrény tetején álló képre meredt a tekintete és hirtelen összerezzent a telefoncsörrenésre. Dobogó szívvel vette fel a kagylót.

- Igen? - szólt bele kissé remegő hanggal.

- Ön Mrs. Tracie Tara Jayson?

- Igen, én lennék.

- Kara Reymond vagyok. Be tudna ma jönni az intézményünkhöz?

- Csak nem? - alig kapott levegőt elharapva a mondat végét.

- De igen. Kérem amint tud nézzen be hozzánk minél előbb.

Csak az igen szót hallotta meg a többit már-már csak foszlányokban. Vett egy mély levegőt.

- Egy óra múlva ott leszek. - felelte lerakva a kagylót.

A sírás kerülgette. Talán tényleg sikerül az amire már régóta vágyott. Ismét a bekeretezett képre bámult és nekiállt készülődni.

Túl nagy volt a kiabálás a hangzavar. A cella ajtaja kinyílt.

- Mindent amit magával hozott visszakapta? - kérdezte a kopasz néger őr tőle.

- Igen úgy látom mindenem megvan. - felelte rá belekukkantva a csomagjába.

- Itt írja alá! - vette elő a papírt és nyomta az orra alá – Köszönöm.

Ő csak bólintott.

- Vigyázzon magára nehogy egy-két nap múlva hiányozzunk és netán viszontlátjuk egymást!

- Nem fognak látni egyhamar és remélhetőleg soha többé. – ragadta magához a csomagját a vasdrót tetejű kapu pedig kitárult. Végre újra szabad volt mint a madár. Még a levegő is másként hatott a tüdeje számára. Egy dolgot biztosan megtanult, hogy mindenki csak a maga saját bőrét menti. Mikor is a kapu becsukódott mögötte észre vett egy alakot.

- Hé, haver! Végre hogy kint vagy! – ölelte magához a félbenyírt hajú punkos frizurájú két oldalt borotvált fejű férfi.

– Hát én is örülök neki ezt elhiheted.

– Megőriztem a szépségedet! – mutatott az előtte parkoló fekete bőrüléses és egyben fekete színű Harley Davidsonra.

– Óh ez az bébi! Üdv újra nálam. – simított végig rajta - És még a felirat sem kopott semmit sem! – elégedetten veregette hátba a barátját – Most pedig irány haza a családomhoz. – ült rá beindítva a motorjára és elvéve a mellényét amit végre újra hordhatott.

Pár óra múlva megérkezett a helyszínre. Izgatott volt hogy valójában mi is vár rá. Megnézte magát a visszapillantó tükörben majd kiszállt a kocsiból. Fekete farmert és egyszerű kötött pulcsit viselt. Mindig is az első benyomás a legjobb tudta jól hogy csakis ez számít. Az intézmény falai között már egyáltalán nem feszengett. Végigment a folyosón és gyermekhangokra lett figyelmes majd jobbra megállt az ajtó előtt és bekopogott.

– Jöjjön csak be! – invitálta be az adott intézmény igazgatónője aki a negyvenes éveit taposta. Arcáról és a nyakának ráncairól a korát le lehetett olvasni hiába a smink mellyel elakarta titkolni az igazságot.

Stacie leült vele szemben.

– Örülök, hogy itt van és hogy épségben megérkezett. – mosolygott rá.

– Hol van? – kérdezte a vele szemben ülő izgatottan.

– Gondolom, hogy alig várja már hogy találkozhasson vele.

Stacie csak bólintott erre és Kara telefonálva intézkedett.

- Jöjjön velem. – állt fel a székéből és Stacie követte őt.

A 113-as szoba előtt álltak meg. Babák hosszú sorát lehetett látni a szobának jókora ablakaiból.

– Melyik lenne ő?

– A világoskék sapkás gyermek.

– Bemehetnék hozzá és megfoghatnám?

Az igazgatónő intett egy dajkának aki kihozta a szobából. Stacie alig akart hinni a szemének. Gyönyörű kisbaba pihent a nővér karjában. Boldogan rámosolygott a kis kerek arcú csecsemőre kinek gyönyörű kék szemei és hosszúszempillái voltak.

– Megfoghatnám?

– Majd babusgathatja még eleget higgyen nekem. De először a papírokat kell lerendeznünk.

Stacie a kis húsos lábacskákat fogta és a fiúgyermekre mosolygott továbbra is.

- Majd jövök még ígérem. - mondta a baba szemébe nézve kezét enyhén megszorítva.